A fotók mögött

A fotók mögött

Most, hogy a péntek hajnali fotózás után szörcsög a tüdőm, itt az ideje ennek a bejegyzésnek. Nagyon szeretitek a werkfotókat, sokszor írtátok, hogy 1-1 kulissza mögötti fotó mennyire jellemző rám vagy éppen azt, hogy mit nem adok egy jó képért. A jelenlegi betegségem is ennek köszönhetem, magamnak 😀 nyilván térdig gázoltam hajnali 6kor az őszi, hideg Dunában… 😀 Nahde, egy csokorba szedtem nektek a legviccesebb jeleneteket, amikről persze rengeteg sztori is eszembe jutott, ezeket sem vagyok rest megosztani veletek.

Tény, hogy nem kímélem magam, a ruháimat vagy az eszközeimet, ha megérzem a szelét egy különlegesnek ígérkező fotónak. A helyszínen transzba esek és sodor magával a lendület, minden idegszálammal az aktuális modellre, helyzetre koncentrálok, a végtelenségig kizsigerelem magam. Sosem futottam maratont, de valami ilyet érezhetnek a futók a táv végén, mint én a fotózások után. 😀 Belefekszem szinte bármibe, csúszok-mászok a földön/létrán, csüngök, belegázolok, átesek mindenen, tereprendezek, ha kell. A jelmondatom: “ha borulnék, mindenki a gépemet mentse!” 😀 Koszosan, szakadtan, elcsigázottan érek haza, de boldogan, mert odakinn a világban végtelen játszóterem van, ahol újra és újra gyerek lehetek.

További tény, megöl az egyformaság, sportot űzök abból, hogy kétszer ugyanaz ne kerüljön ki a kezeim közül, sem beállításokban, sem koncepcióban, így ki kell lépnem és léptetnem mindenkit a komfortzónából. Így esett meg, hogy füstbombát robbantottam, zárt térben, 2 méterre a táncos páromtól ( előírás szerint: zárt térben nem használható, min. 5 méteres körzetben nem tartózkodhat ember), nem is tudom min csodálkoztam, amikor a piros füst ellepte a padlást és ventillátorokkal 30 percig próbáltuk kiűzni a helyiségből, hogy egyáltalán ne fulladjunk meg és lássuk egymást…majd újra robbantottunk… 😀 De hittem én azt is, hogy lisztet vagy kacsatollat a világ legegyszerűbb dolga kézből szórni, nem számolva azzal, hogy mindent ellepnek, de tényleg mindent 😀 vagy azzal, hogy a liszt a kéz nedvességétől összeáll és gombóccá formálódva üt, szegény balerinám tudna mesélni, de azóta is szerelmes vagyok azokba a képekbe. <3

Szintén tény, ha valamit elképzelek, addig megyek, amíg meg nem valósítom, kerül, amibe kerül. Fotóztam már szájsebészeti műtétem után 2 nappal, lázasan, lüktető fejjel, nyilván 40 fokban egy 2-es létra tetejéről. Csomagoltunk 6 órán keresztül kamu ajándékdobozokat 2 órányi fotózás kedvéért. Mentünk hegynek szélviharban, csináltunk portrésorozatot a lépcsőházunkban, mert az eső nem engedett kijjebb, dőlt már rám a teljes házi stúdióm hajnalban, hátterestől, állványostól, amit Andris a legbékésebben átaludt. 😀 De a jótékonysági menhelyes fotózáson megbirkóztunk a mindent átható pisi/kakaszaggal, nyilván az ebek körbejelöltek és felüljelöltek minket, nyáron! 😀

Sokadik tény, hogy mindig mindenre igyekszem felkészülni, mindig van A/B/C-tervem és MINDIG történik valami, amire nem számítottunk, de megoldjuk, meg kell oldani. Viszonylag hamar el kellett engednem a kontrollmániámat és rugalmasságot tanulnom, hogy legyen bármi, zavarba nem jövünk, “minden pont úgy esik, ahogy azt megálmodtam vala” 😀 Najó, ezen az ominózus péntek hajnalon mégiscsak megviccelt a természet, ugyanis a jól kitalált, feltérképezett területemet elöntötte a víz, köszönhetően a 30 mm csapadéknak és a 1,5 héttel eltolt fotózásnak, no így kerültünk mi a vízbe, térdig… 😀 életemet egy jó fotóért 😀

Nehéz ez a szakma? De még mennyire, fizikálisan (mindjárt lemérem a gépem a teljes harci díszében:D) és mentálisan egyaránt, de semmi pénzért nem adnám, mert emlékeket és értéket teremtünk, nyomot hagyunk a világban. Ki kell emelnem a volt és jelenlegi csapatom tagjait, akik átlendítettek a nehézségeken és a legjobb tudásukkal támogatták az őrültebbnél őrültebb ötleteimet, elviselték/ik a rigolyáimat. 😀 Állandó társam és asszisztensem persze a kutyánk, Dió, aki mind a bejárásaim/fotózásaim, mind a számítógépnél eltöltött időm szerves részét képezi:: Remélem innentől kicsit “jobban”, közelebbről láttok engem, a munkámat/elhivatottságomat. Beleshettetek a fotózások hangulatába, én remekül szórakoztam nosztalgiázás közben, rengeteg fotót találtam magamról (pedig utálom, ha fotóznak, milyen meglepő…), annak ellenére, hogy csak 2 éve dolgozom aktívan. Nektek melyik a kedvencetek?

Amit megígérhetek, a jövőben is mindent megteszek majd értetek, magamért, a különleges fotókért!

Ui.: az utolsó fotón valószínűleg épp meditáltam 😀

puszi, A.

There are no comments